Azt mondta a férjem a tegnapi írásom alapján, hogy túlzottan finomkodó voltam. Majd belejövök, hogy olyan köcsögül beszéljek emberekről a hátuk mögött, mint ők rólam!

De nem ma, mert ma kedves emberekről szeretnék írni.

Ma ismét eszünkbe jutott, hogy van autónk...történt ugyanis, hogy nem is olyan rég egy hónapig a szerelőnél volt. Kissé kiszolgáltatva éreztük magunkat, mert, mint írtam a buszközlekedés nem túl kielégítő, gyalog semmi nincs közel, bringázni meg esőben, sárban nem túl kellemes. Ja, mert a mi Falunkban nincs bolt. Se kocsma. Se semmi. A Posta minden nap jár, hozza-viszi a dolgokat, a közértes busz hetente háromszor (az árak is háromszorosak benne, már, ami van), a csilingelős fagyis is háromszor, a húsbolt talán kétszer. Nyáron fagyis is járt, na, annak a szignójától a falnak mentünk! Járnak még mindenféle házalók, néha zöldséges, ruhás, koszorús (!). Van itt élet, csak kicsit másképp. Na, szóval nem volt autónk, szomszéd pékünk vitt át minket hetente egyszer a városba vásárolni (örök hála neki érte), de az is mindig csak kapkodás volt. Egyébként is hetente egyszer megyünk vásárolni, csak akkor rászánunk egy fél napot. De visszatérve a fősodrásba. Van autónk, lehet menni bárhová.

Ma reggel kitaláltuk, hogy akkor menjünk, látogassuk meg a közeli tanyán élő barátainkat. Szeretjük is őket, a kaja is finom náluk (a pálinkáról nem is beszélve), ők se utálnak úgy minket, mint mindenki itt a Faluban...Fel is hívtuk őket, mondták, menjünk bátran, más már nem is hiányzik nekik a mai napra. Felkerekedtünk hát (kávé, még egy kávé, öltözés, pisi, kaki) és átrobogtunk a 16 km-re lévő gyönyörű völgybe, ahol barátaink felépítették a kis birodalmukat.

A.-t és Zs.-t egy vásáron ismertük meg, a férjem is ott dolgozott,: könnyen ismerkedik és könnyen megtalálja az értékes embereket. Szó szót követett, meghívtak minket magukhoz, mi pedig nem voltunk restek és elkirándultunk hozzájuk. Örömmel fogadtak, rengeteget beszélgettünk és utána sűrűn jártunk hozzájuk. Olyan sűrűn, hogy szinte családtagok lettünk. Náluk bármikor le lehet ülni egy teára vagy egy reggelire, mindig találsz valakit a családból vagy a barátaik közül, akivel egy jót lehet dumálni és soha nem engednek el bennünket valami ajándék nélkül, hiszen kézműves tejtermékeket és húsárukat gyártanak.

Ők is tipikusan azt a nem sztereotíp vonalat képvielik, mint mi, itt az isten háta mögött: önszántukból lettek vidékiek, de érdeklődőek és nyitottak maradtak a világra, kommunikatívak, tanultak, értelmesek. Nem szippantja be őket a disznóól vagy a lótrágya és bár rengeteget dolgoznak, sokat vannak együtt családilag és rengeteg közös dolgot csinálnak.Tisztelem és szeretem őket, mert ők is ilyennek fogadnak el bennünket, amilyenek vagyunk.

Mert bizony itt a Faluban a legtöbb ember "beragadt". Sosem járnak sehová, nem barátkoznak, nem látnak túl a kicsinyes mindennapi problémáikon és rengeteget unatkoznak. Amíg mi a kertet szépítjük vagy kirándulunk vagy sportolunk, addig ők ülnek a konyhában, és buta pletykákat terjesztenek. Ennyi. A legtöbbjük szerintem nem járt még 50km-nél messzebb innen, sőt talán a közvetlen környezetüket sem nagyon ismerik: a tavakat, az erdőket, a mezőket, a hegyeket, a forrásokat...szóval, ilyen környezetben üdítő változatosság az ilyen jó barátság.

Majdnem el is felejtettem: este hét körül egy halálravált futár hívott, hogy meghozta a csomagot, amit rendeltem, de marhára nem tudja ám hol van és hol kéne lennie (ugye, mondtam már, hogy két utca van és zsáktelepülés is vagyunk?!) igazából. Elmagyaráztam neki és az én hős férjem ment ki a hideg, sötét estébe átvenni a csomagot, aki elmondta, hogy a futársrác teljesen ki volt bukva, hogy hogy lehet itt élni?! Nem is értem, mi volt a baja, aszfaltozott minden út errefelé, habár a térerő és a digitális világ még nem tört be hozzánk. Viszont van csillagos ég, tiszta levegő, bármilyen ásványvízzel vetekedő csapvíz. Mi kellhet még?!

Folyt.köv.